|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 52 találat | lapozás: 1-30 | 31-52 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kiss Dénes 2010. december 15.Megsemmisítették a Mária-szobrotEddig azt hitték, hogy évtizedekkel ezelőtt befalazták, de a felújítási munkálatok közben kiderült, hogy a szobrot mégiscsak kiemelték az üregből. A gimnázium öregdiákjai utánajártak az ügynek, és tervbe vették, hogy saját erőből, vagy külföldi segítséggel, visszahelyezik a szobrot az épület homlokzatára. Október elején derült ki, hogy a marosvásárhelyi katolikus főgimnázium homlokzatát egykoron díszítő Mária-szobor helyén csak egy papír cetli van, holott mindenki azt hitte, a kommunista rendszerben befalazták a szobrot, mivel nem illett az ideológiához. A kommunista rendszer igyekezett eltüntetni a korábbi idők emlékét, főleg a magyar vonatkozásúakat. Nem lehetett könnyű a magyar nemzetiségű munkásokból álló csoportnak, hogy parancsra eltávolítsák a szobrot. Miután az ügy nyilvánosságot kapott a helyi sajtóban, a Brassó megyei Fogarasról levélben jelentkezett az egykori brigádvezető fia, akitől az öregdiákok további információkat szereztek. Ezen a nyomon indulva eljutottak a volt iskolaigazgatóhoz, aki viszont megtagadta a tájékoztatást. Később jelentkezett személyesen az egyik munkás is, aki Oláh Dénes katolikus esperessel beszélgetett. Megkeresésünkre az esperes azt mondta, szerinte nem szükséges a múltban kutakodni, és visszautasította a nyilatkozatot. - Palotás Attila, aki az akkori munkálatokban – 1962. szeptember 11-én – jelen volt, és aki jelentkezett a Szent János marosvásárhelyi plébánián elmondta, hogy a szobrot kiemelték, ledobták és összetörték – idézte a szemtanú szavait Kiss Dénes a Sanctus Emericus Egyesület elnöke. Az öregdiákok azt tervezik, hogy önerőből, vagy ha túl sokba kerülne, akkor közadakozásból és külföldi támogatással elkészíttetik a szobor élethű másolatát és visszahelyezik eredeti helyére. Az 19o3-19o5 között épült intézményben jelenleg az Unirea Kollégium székel. Az épületet visszaigényelte és visszakapta a katolikus egyház, de 15 évre bérbe adta a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak. Gáspár Botond, Katyi Antal Erdély.ma 2011. július 8.A vallás mint identitásmegőrző tényezőA nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze. A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van. A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető. Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának. Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba. romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4. Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják. Adatok a kilencvenes évekből Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel. A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. július 15.Nem tartja időszerűnek nagy múltú marosvásárhelyi iskolájának újraindítását a katolikus egyházRészben elhidegült, részben elmérgesedett a viszony a marosvásárhelyi egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium öregdiákjai és a gyulafehérvári római katolikus érsekség között. A vita tárgyát a kommunista rendszer által megszüntetett iskola képezi. Míg a Sanctus Emericus Egyesületbe tömörült egykori diákok a volt Klastrom utcai épület valós birtokbavételét és a felekezeti iskola újraindítását szorgalmazzák, az érsekség évről évre halogatja a kérdés megoldását. – RIPORT Egyik, 2009. december 4-én írt levelében Jakubinyi György érsek egyenesen kijelentette, nincs meggyőződve afelől, hogy egyáltalán szükség lenne az épület visszavételére. „Jobb lett volna eladni, és az árát befektetni valamilyen hasznosabb dologba. A helyiek érzékenységére való tekintettel nem tettük meg ezt” – ismeri be az érsek. Az egyház potom, négyzetméterenkénti 1,5 lejes összegért, a város meg a megye katolikus magyarságának csalódottságára, hosszú távú szerződést írt alá az önkormányzattal. Ennek értelmében az Unirea Főgimnázium 15 évig használhatja a tanintézet főépületét, míg a kisebbikből 2011-ig kellett volna kivonulnia. Az esperesi hivatal mégis úgy döntött: további egy esztendővel meghosszabbítja az impozáns épületben helyet kapó Unirea Főgimnázium bérletét. Kérdésünkre, hogy miért, Holló László azt mondja, hogy három különböző változatban gondolkodtak, ám egyik sem tűnt életképesnek. „A véndiákok ugyan erőltetik az iskolaalapítást, azonban eltekintenek a kényes helyzettől” – állítja az Erdélyi Római Katolikus Státus alelnöke. A lelkész szerint nem hálás feladat kiköltöztetni az épületből egy vegyes tannyelvű állami iskolát. „Szerintem a helyi egyházi képviselők feladata lenne felmérni a marosvásárhelyi helyzetet. Azt, hogy van-e igény az iskolára, és ha igen, akkor miként valósítható az meg” – mondja Holló László. Polgári per vagy visszavonulás Az öregdiákok a mai napig nem értik, hogy az egyház miért ennyire közömbös a több mint háromszáz éves múltra visszatekintő római katolikus oktatás ügye iránt. Pedig mint hangsúlyozzák, a katolikus osztályba járó gyermekek, ha matematikából vagy informatikából nem is veszik fel a versenyt a Bolyai Farkas Gimnázium más osztályaiban tanuló diákkal, a többi tantárgyból egészen jók tudnak lenni, arról nem is beszélve, hogy emberi tartásból, magyarságtudatból és Erdély történelméből sokkal többet visznek a batyujukban, mint egy átlagos végzős. Ugyanakkor, mondják a Santcus Emericus vezetői, ezekre a fiatalokra az egyház bármikor számíthat mint utánpótlásra. „Nem értjük, hogy egyházunk miért nem támogatja azt, ami lényegében a saját oktatási intézménye kellene hogy legyen. Sajnos nincs rálátásunk az egyházi főhatóságok terveire. Éppen ezért úgy döntöttünk: nem szállunk szembe egyházunkkal és papjainkkal. De mivel nem vagyunk egy hullámhoszszon velük, inkább visszahúzódunk. Mást nem tehetünk, hisz az érsekség képviselői még csak szóba sem állnak velünk” – panaszolja Péter Mihály, a baráti kör elnöke. A Sanctus Emericus Egyesületbe tömörült öregdiákok nemrég úgy döntöttek, felfüggesztik szervezetük tevékenységét, és megszűnnek mint jogi személy létezni. Az iskola védőszentjéről, Imre hercegről elnevezett egyesület egyszerű baráti körré alakulna. Ezzel semmiként nem tud egyetérteni az egyesület ügyvezetője, Kiss Dénes. A nyugdíjas jogtanácsos szerint egy jogilag el nem ismert baráti kör még annyira sem lehet hatékony, mint egy bejegyzett civil szervezet. „A Sanctus Emericus Egyesület jelene és jövője nem a felszámolásban, hanem a tagság fiatalításában áll” – vallja a szervezet jogi ügyeivel foglalkozó Kiss. Társai azonban nem értenek egyet vele, mi több, elhatárolják magukat tőle. Megítélésükben nyilatkozataival Kiss Dénes ártott a szervezetnek meg az ügynek. „Legutóbb azt hangoztatta, hogy az iskola újjáalakításában tanúsított nemtörődömsége miatt bepereli az egyházat. Ez azért mégiscsak több lenne a soknál” – vélekedik a kialakult belső konfliktusról Bányász Sándor. Küzdelem a múlt beidegződései ellen Az öregdiákok semmiként nem értik, hogy annyi küzdelem után, amit a román hatóságokkal vívtak, most, amikor kormányrendelettel sikerült visszaszerezni, majd Dorin Florea polgármester ellenében peres úton megtartani az épületet, lejárt annak a bérleti szerződése, és a politikai, illetve a szakmai konjunktúra is aránylag kedvező, az egyház miért mond le az iskoláról. A Szent Imréről elnevezett egyesület tagjai számára már csak azért is furcsa az érsekség hozzáállása, mivel a jelenlegi oktatási törvény lehetőséget kínál a nagy múltú felekezeti iskola újjáalakítására. Bár nem volt a valamikori katolikus gimnázium diákja, és még csak nem is marosvásárhelyi, Fodor Imre azon kevés hivatalosságok közé tartozott, aki szívügyének tekintette a felekezeti oktatás újraindítását. A város volt elöljárója, majd alpolgármestere sokat talpalt az iskola ügyében. Most szomorúan nyugtázza, hogy fáradozása hiábavalónak bizonyulhat. „Ezelőtt közel tíz évvel az esperesi hivatal még pozitívan viszonyult a kérésünkhöz, de konkrét lépéseket akkor sem tett – emlékszik vissza a nyugalomba vonult városatya. – Így kénytelenek voltunk elindulni mi, az egyesület tagjai. Előbb megteremtettük a keretet, majd osztályterem után néztünk. Az egyház két államosított, de időközben visszaszolgáltatott iskolája a bérlők révén határozottan elutasított. Az Unireában hallani sem akartak rólunk, a művészetiben pedig a magyar többségű vezetőség leszavazta a kezdeményezést.” Bár az oktatási minisztérium barátságosan viszonyult a kezdeményezéshez, Fodor és társai tudták, hogy Vásárhelyen nem számíthatnak sem a tanfelügyelőség, sem a román nemzetiségű iskolavezetők támogatására. Az egyházi ingatlant bitorló Unirea igazgatója, Cristina Branea azzal utasította el a katolikus osztály befogadását, hogy nem illeszkedik a gimnázium profiljába, és különben is a négy román osztály mellett amúgy is van egy magyar. Az intézményvezető hozzáállása a magyar közösséghez a mai napig nem változott. Szülői nyomásra ugyan hajlandó volt kitenni a kétnyelvű homlokzati feliratot, de abba már nem egyezett bele, hogy a rajta szereplő Tîrgu Mureş alatt magyarul is szerepeljen a település neve. A Sanctus Emericus tagjait viszont főként a művészeti iskola magyar tanerőinek hozzáállása botránkoztatta meg. „Pedig kezdetben mindössze egyetlenegy termet kértünk – a sajátunkból” – hozzák fel a baráti kör tagjai. A kezdeményezők igazán akkor kerültek kellemetlen helyzetbe, amikor hosszas talpalás után sikerült az ügy mellé állítani több vidéki plébánost és szülőt, az osztályra való gyermeksereg pedig elárvulva várta a tanév kezdetét. A véndiákok, mint mondják, „kínjukban” fordultak a Bolyai vezetőségéhez, ahova szívesen befogadták őket. A gond csupán az, hogy a város elitiskolája keretében a katolikus tagozatnak nincs jogi személyisége; külön profilnak számít, ám még így is egy osztály az aránylag sok közül. Még szerencse, hogy az épületben működő Bolyai Farkas Gimnázium és a ’90 után újraalakult Református Kollégium igazgatóit nem zavarja a katolikus osztályok jelenléte. „Eleinte azt hittük, hogy egy-két éven belül megoldódik a helyzetük, de már eltelt hét esztendő. Az lett volna a természetes, ha ennyi idő alatt önálló iskolaként újjáalakul” – mondja Horváth Gabriella, a Bolyai igazgatóhelyettese, hozzátéve, hogy sem neki, sem az iskola tanári karának nincs kifogása az elnyúló ottlét ellen. Hasonlóan vélekedik Székely Emese is, a Református Kollégium igazgatója. „Épület- és iskolapolitika szempontjából mindenki szeretne terjeszkedni, de a felebaráti szeretet jegyében nem lehetünk sem kirekesztők, sem önzők” – vallja. (Egy)házon belül megvívott harc A kezdetekre emlékezve az öregdiákok fontosnak tartják kiemelni, hogy nemcsak a román hatóságok viszonyultak ellenségesen terveikhez, az egyházat már akkor hidegen hagyta az iskolaügy. „Sajnos az egyház sem állt a helyzet magaslatán. Csató Béla főesperes 2000 után még mindig azzal érvelt, hogy az iskolaalapításnak még nem jött el az ideje. Másrészt nincs is elég gyermek, hangoztatta. Amikor ellentmondtam neki, önfejűnek, erőszakosnak nevezett” – eleveníti fel a tíz évvel ezelőtti disputákat Bányász Sándor. A nyugdíjas történelemtanár gyorsan hozzáteszi: a későbbiekben Csató álláspontja radikálisan változott, amíg Vásárhelyen szolgált, teljes mellszélességgel kiállt az ügy mellett. A kialakult helyzetet Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő sem érti. Mint mondja, hónapokig várt Jakubinyi György érsekre, aki még az év elején megígérte, hogy hamarosan felkeresi. „Az ősszel kezdődő tanév már rég elúszott, s úgy tűnik, ez fog történni a 2012/13-as iskolai évvel is. Mondhatni, hogy szinte már most késő beindítani a folyamatot ahhoz, hogy 2012 őszén megnyithassa kapuit az önálló római katolikus gimnázium” – állítja Illés, aki szerint most már kizárólag az egyházon áll vagy bukik a marosvásárhelyi felekezeti oktatás kérdése. Potyó Ferenc szerint azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy addig, amíg az egyház nem szerzi vissza az oktatási hálózatát eltartó javait, kénytelen jegelni az iskolaalapítási terveit. „Nem úgy működnek a dolgok, hogy egy asztalnál kigondolunk valamit, s másnap meg is valósítjuk. Az öregdiákok, akik a mai napig is leveleikkel bombázzák az érseki hivatalt, azt képzelik, hogy a vásárhelyi iskola olyan, mint egy vezeték, amit 2011-ben ott lehet csatlakoztatni, ahol 1948-ban elvágták” – mondja az érseki általános helynök. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 16.Vallásosabbak az erdélyi magyarokKépmutatás vagy etnikai identitástudat miatt? Bár a leginkább templombajárók, sokan naponta imádkoznak, és életükben a leginkább fontos Isten, az erdélyi magyarok ezzel szemben kevésbé hisznek a halál utáni életben, a pokolban, a bűnben, a reinkarnációban – derült ki tegnap a Románia összlakossága, Magyarország és az erdélyi magyarság vallásosságáról Kiss Dénes tanársegéd (BBTE) által közölt érdekes összehasonlító adatokból. Képmutatás lenne ez, vagy csupán a sajátos nemzeti kisebbségi helyzet velejárója? – többek között ez is foglalkoztatta a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Max Weber Alapítvány és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet szervezte előadássorozat hallgatóságát. Romániát Európa egyik legvallásosabb országaként tartják számon Írország, Lengyelország és Málta mellett. Ennek magyarázata a vallás és etnikai identitástudat szoros kapcsolata, az egyház viszonylag kismértékű marginalizációja a kommunizmus idején, az 1990 után jelentkező gazdasági válság és az ortodox egyház kvázi monopolhelyzete. A 2008-as Kárpát Panelkutatás és a 2000–2008-as European Values Study Survey adatai alapján kiderült: az erdélyi magyarság vallásossága a románokénál is erősebb. Kevésbé hiszünk a pokolban 1-től 10-ig terjedő osztályozási skálán a magyarországiak életében a legkevésbé fontos Isten (5,24), ez az adat Romániában 8,6, az erdélyi magyarok esetében 8,7. Az arányok hasonlóak, esetenként még hangsúlyosabbak a napi imát, illetve a templomba járást illetően. A helyzet általában azonos a más országokban kisebbségben élő magyarok esetében, ott, ahol ezek vallása eltérő a többségi nemzet vallásától. Az erdélyi magyarság több mint 80 százalékban egyszemélyes istenben hisz, míg Románia lakosságát tekintve ez az arány nem éri el a 40 százalékot, többen egyfajta szellemként, életerőként érzékelik az istenséget. Mindezekkel szemben érdekes adatot tár fel a kutatás: Románia összlakosságánál sokkal kisebb arányban hisznek az erdélyi magyarok a halál utáni életben, a pokolban, bűnben, reinkarnációban. Az összehasonlítás egyik következtetése tehát: az erdélyi magyarok vallásosságának a nyilvános és közösségi vetülete (pl. templomba járás) erősebb, az egyes egyházi tanításokba vetett hit dimenziójában gyengébb. Az igen visszafogottan nyilatkozó előadó szerint ez keményebb szóval akár képmutatásként is értelmezhető lenne, ám ezzel szemben ellenvetésként felmerült egy másik magyarázat: az erdélyi magyarság vallásossága nem egységes, így a különféle magyar egyházak tanításai is eltérőek, másként értelmezik a bűn, pokol, halál utáni élet kérdését, nem lehet tehát általános következtetéseket levonni. Konkurencia az „egyházpiacon” A tanulmány megállapította, hogy a vallásosság az iskolai végzettséggel fordított arányban alakul, vagyis minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé vallásos. Mégis, az egyházi szertartások (keresztelő, házasságkötés, temetés) az iskolázottsági szinttől függetlenül egyformán fontosak az erdélyi magyarok számára. Világviszonylatban napjaink vallásosságának egyik fontos jellemzőjeként az előadó az egységesség csökkenését, az egyre több hivatalos vallás megjelenését említette, továbbá a keleti hitszemléletek növekvő nyugati elfogadottságát – a nyugati ember különböző vallásokból csipegetve alakítja ki saját hitfelfogását. Elhangzott, hogy a gazdasági fejlettség növekedésével csökken a vallásosság társadalmi jelentősége, Nyugaton egyre kevésbé járnak templomba az emberek, bár kivételként az előadó Amerikát említette, ahol a fokozott szabadság lehetővé teszi a legkülönfélébb hitfelfogást vallók vallásosságának hivatalos formában való megélését. A vallás piaci jelenséggé vált, mint elhangzott: konkurencia van, nem lustálkodhatnak az egyházak KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 4.Trianon-emlékmű KiskolcsonVasárnap a kiskolcsi református templom cintermében felavatták a Partium első Trianon–emlékművét. A koszorúzáson Szőcs Péter, Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, a Szent István Kör elnöke is méltatta az eseményt. Az emlékműavatás ünnepi istentisztelettel vette kezdetét, amelyen Győrbíró Sándorkiskolcsi református lelkipásztor hirdetett igét. A lelkipásztor az ószövetség választott népének történetét a magyar nép történetével hozta párhuzamba. Amikor Izráel népe a babilóniai fogságba került, akkor sokan hitték azt, hogy ez a nép végnapjait éli. Nabukodonozor a templomától és az otthonától fosztotta meg a leigázott és elhurcolt Júda lakóit, a fogságban nem bántak velük rosszul, gyakorolhatták szokásaikat és vallásukat, de érezték, hogy nincsenek otthon. Amikor ez az elkeseredett nép olvasta Jeremiás levelét, megtelt életreménnyel. 1920–ban a magyar nép számára következett be történelmének legnagyobb tragédiája, amit joggal nevezhetünk a világtörténelem legnagyobb szégyenének. A nemzeti sorsból nemzetiségi sorsra jutott magyarság a babilóniai fogságba került júdeaiak sorsára jutott. A szétszaggatott Magyarország lakóit nem hurcolták el, de nagy részük otthonaik rabjává váltak. „Ott van a mi hibánk — hangsúlyozta Győrbíró Sándor —, hogy beleroskadtunk az életbe. Aki már imádkozni se tud, annak olyan az élete, mint a hullócsillag, lehull és eltűnik örökre”. Az igehirdetést követően Győrbíró Sándor, a Trianon Társaság tagja, Kiss Dénes elnök üzenetét tolmácsolta, majd előadást tartott a trianoni események következményeiről, valamint a ma emberének lehetőségeiről. Emlékműavatás Istentisztelet után a résztvevők kivonultak a templom cintermébe, ahol a lelkipásztor ismertette, hogy a kiskolcsi presbitérium és az idén konfirmáltak a Partium első Trianon-emlékművét készítették el, melynek most fog megtörténni a felavatása. Jeremiás könyvének jóslatai most Kiskolcson is beteljesednek: „…és visszahozlak a fogságból, és összegyűjtelek titeket minden nemzet közül és mindama helyekről, a hová kiűztelek titeket…” A történelemben csak az veszett el, amiről végképp lemondtunk. Mi nem mondunk le semmiről, amit tőlünk Trianon elszakított. Ennél az emlékműnél mindig fogunk megemlékezéseket szervezni, hogy a június 4–én megszólaló harangokkal együtt figyelmeztessünk arra, hogy hiszünk a magyar nép feltámadásában. Az emlékmű leleplezése és megkoszorúzása előtt Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke gratulált a kiskolcsiaknak mindazokért a hagyományőrző és történelemápoló tevékenységükért, amit végeznek. Elek György erdon.ro 2013. szeptember 14.A kutató, a vezető és a kisebbségi sorsIdén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk. – Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket? – A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek. Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be. – Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan? – A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb. A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni? – Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat? – Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult. A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb. Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony? – Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer? – Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik. – Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor? – A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány. Simó Márton https://kulturhon.szhblog.ro 2013. október 15.Soha nem adtak helyetIlyen mértékű cinikus törvénytelenségre, mint ami a volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épülete körül történik, amelyben jelenleg az Egyesülés Nemzeti Kollégium működik, tágabb kitekintésben ritkán találni példát. Ezért tartjuk időszerűnek, hogy a katolikus egyházat képviselő Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány végre nyilvánosságra hozta a háttérben zajló eseményeket. 2005-ben a kormány melletti restitúciós bizottság visszaszolgáltatta ugyan a volt tulajdonosnak az épületet, de azóta sem tudták még részlegesen sem birtokukba venni. A Klastrom utcai szecessziós épületet a múlt század elején (1903–05) építtette a Római Katolikus Egyház. A főgimnáziumot, ahol egy időben tanítókat is képeztek, 1948-ban államosították. Utódját a jól bevált romániai forgatókönyv szerint 1962-ben egyesítették a román tannyelvű lánylíceummal, majd a román oktatás térnyerésével fokozatosan a minimálisra csökkentették a magyar osztályok számát. Az öregdiákokból alakult Sanctus Emericus Egyesület (Bányász Sándor, Péter Mihály akadémikus, Ávéd Ervin és társaik Kiss Dénes jogtanácsos vezetésével) sokéves küzdelmet folytatott a visszaszolgáltatás és a katolikus oktatás újraindítása érdekében, s rendszeresen támogatták a 2005/06-os tanévben beindult katolikus középiskolai osztályokat. Ezeknek azonban az egyház tulajdonába visszakerült, 1.200 négyzetméter összfelületű és 5.000 négyzetméter beépített hasznos felületű iskolaépületben soha nem adtak helyet, s a zsúfolt Bolyai középiskolába szorították be őket. Eközben az iskolaépületet, amelyet a katolikus egyház 15 évre bérbe adott a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, egy szebeni egyetemnek is bérbe adták. A restitúcióról szóló kormányhatározatot Marosvásárhely polgármestere a Táblabíróságon támadta meg, ahol nyert ügye volt, de mivel a perindításra nem kapott felhatalmazást a helyi tanácstól, jogi minőség hiányában a Legfelsőbb Bíróságon elveszítette a pert. A bérbe adott épületre, amelyből az albérlet révén jövedelme is származott a főbérlőnek, a helyhatóság folyamatosan elmulasztotta kifizetni a kormány által megállapított bérleti díjat az egyháznak, annak ellenére, hogy a szerződés szerint ez pénzbüntetéssel és a bérlő azonnali kilakoltatásával járt. Az udvaron levő kisebb épületre a szerződés már a múlt évben lejárt, a főépületre szólót pedig a bérleti díj törlesztésének elmaradása miatt a katolikus egyház augusztusban jogerősen hatálytalanította. A Római Katolikus Státus Alapítvány által kidolgozott tervezetet, amelynek értelmében az önálló katolikus iskola újraindulhatna, s ezzel párhuzamosan az Egyesülés Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályai is az épületben maradhatnának, a sokszorosan eladósodott polgármesteri hivatal visszautasította. Erre hivatkozva a megyei tanfelügyelőség is. A döntéshozókat, az ellenőrző szerveket láthatólag továbbra sem zavarja, hogy szerződés hiányában az Egyesülés kollégium jelenleg teljesen törvénytelenül működik, és bármelyik percben kilakoltatható. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 16.Nyugvóban a román templomépítési lázAz elmúlt két évtizedben gombamód szaporodtak a hagymakupolák Romániában, mondhatjuk némi képzavarral, illusztrálva egy hangzatos statisztikával is, miszerint az országban kétnaponta épül fel egy templom, s naponta három iskola zár be. A templomépítési lázzal kapcsolatos hiteket és tévhiteket KISS DÉNES vallásszociológus igazította helyre, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett. Augusztus elején robbantott ki heves vitákat a BBC híradója, amelyben az állami támogatással épülő bukaresti katedrális látható, s megszólal Remus Cernea képviselő, a Zöld Párt elnöke is azt hangsúlyozva, hogy az ortodox egyház és a politikum szimbiózisban él: az egyik segít a kampányban, a másik közpénzekkel jutalmazza ezt. Megszólal az utca embere is: egy lány szerint a templomra szánt pénz iskoláknak és kórházaknak is járhatna, egy férfi pedig úgy véli, a híveknek kellene állniuk az építkezéseket. Victor Opaschi vallásügyi államtitkár ezzel szemben úgy érvel, a múlt rendszerben eltulajdonított épületeket mind vissza kellene adnia az államnak, ha nem nyújtana támogatást az egyháznak. A BBC egy írással is jelentkezett, amelyben azonban már tárgyi tévedések szerepeltek. Ezeket Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus ismertette, de őt megelőzve az ortodox egyház is reagált a hazai sajtó által átvett cikk állításaira. A közleményben az áll, nem szeszélyről van szó, hanem egy liturgiai szükségletről, elsősorban a városokban, ahol a Ceauşescu-érában tilos volt az egyháznak építkeznie. Leírják azt is, hogy a rendszerváltás óta mintegy kétezer kultikus hely épült Romániában, mivel a már meglévők nem tudták befogadni az érdeklődő tömegeket. Hozzáteszik: egy európai keresztény néphez méltóbb az új templomok építése, mint a hívők hiányában kiüresedett épületek eladása – utalva a nyugati tendenciákra, ahol a szekularizált államokban még bérelhető lakásként is árulnak egyes templomokat. Az egyház itt célba talált, felmérések szerint ugyanis tíz év alatt éppen Nagy-Britanniában 71,7 százalékról 59,3-ra esett a magukat kereszténynek vallók aránya. Számok és arányok A szakember azt írja, az állam által elismert egyházak egyrészt az építkezésekre és javításokra, másrészt a személyzet bérezésére kapnak támogatást, 2011 óta pedig a bukaresti Nemzet Megváltása Katedrális építésének költségeihez is hozzájárulnak. Míg az építkezésekre és felújításokra 2008-ban 33 millió eurót szánt az állam, 2011-ig ez az összeg közel hét millióra csökkent, az egyházi személyzet fizetés-kiegészítése azonban majdnem 59 millió eurót tett ki két évvel ezelőtt, és nőtt az előző esztendőkhöz képest. Az említett katedrálist 2011-ben 2,3 millió euróval támogatták. Kiss Dénes számításaiból az is kiderül, hogy a BBC által felvetett kontraszt az iskolák és kórházak helyzete, valamint az egyházak iránti bőkezűség között nem valós, hiszen míg két évvel ezelőtt az egyházak összesen nagyjából 68 millió eurós állami támogatásban részesültek, addig az oktatásra szánt összeg ennek harmincszorosát tette ki, azaz több mint kétmilliárd eurót, az egészségügy pedig 1044 millió eurót kapott. Kiderült az is, hogy a Kolozsvári Ortodox Püspökség majdnem három millió eurós költségvetésének egyharmadát a hívek, 35 százalékát az állam, 18 százalékát a helyi önkormányzatok állták, továbbá a prefektúra és a megyei tanács járult hozzá a támogatásokhoz. Soha nem elég! – Az ortodox egyház építkezik ott, ahol szükség van rá, mert sok a hívő, és építkezik missziós célból ott, ahol még nincs, aki használná az épületet, emellett jól meghatározott pontokon kolostorokat is emel – összegezte a helyzetet a szociológus. A magyarok figyelme persze elsősorban a többségében általa lakott vidékekre összpontosul, és etnikai terjeszkedésként értelmezik a jelenséget, a BBC azonban inkább az indokolt építkezésekről írt meglehetősen ellentmondásosan, hiszen a cikkíró számára kiderülhetett volna, hogy az átadott templomokat valóban használatba veszik. Kiss Dénes szerint mára átestünk a templomépítési lázon, de ennek meg is kellett történnie. A lakosság térbeli átrendeződését az egyház nem követhette a múlt rendszerben, így a városiasodó román társadalom, bár a hitét nem veszítette el, a szertartásait nem volt hol megtartania. Az építkezési hullám lecsendesülőben van, de a folyamatos mozgások miatt soha nem fejeződhet be: gondoljuk például arra, hogy újabban sokan elhagyják a nagyvárosokat a közeli kisebb települések kedvéért, tehát a kertvárosokban, alvóvárosokban újabb építkezések kezdődhetnek. Egy másik érdekes kérdés a közpénzből támogatott építkezések ellenzőinek kiléte, ugyanis a leggyakrabban névtelen internetes hozzászólók közt találni meg őket, cikkek azonban nem igazán jelennek meg ebben a hangnemben, legfennebb blogbejegyzések. Ez is azt jelzi a szociológus meglátása alapján, hogy a templomépítési hullám többnyire legitim volt a lakosság szempontjából. Fontos megjegyzés az is, hogy a kérdést nem csak a szekularizált nyugat-európai trendek mentén lehet vizsgálni, mert a világ e szeglete kivételnek számít, hanem a többségében hívő társadalom szemszögéből is. Egy a kupola, egy a közösség Érdekes megvizsgálni, hogy a megépült templomok mennyire használhatók. A társadalomtudós szerint, bár kifelé méretükben reprezentatívak, hiszen szimbolikusan kisajátítják a lakóterületeket, funkcionális szempontból nem megfelelőek, hiszen csupán kis számú hívőt tudnak befogadni. Hogy ez szándékosan történik-e így, azt nem tudni, hiszen a kint rekedt hívek mellett azoknak is misét szolgáltatnak a külső hangfalaknak köszönhetően, akik nem akarnak részt venni ebben. Történik ugyanakkor egy stílusváltás is a felépített ingatlanoknál, az új épületek ugyanis egy egységes stílusirányzat elterjedését erősítették. Ez Kiss Dénes szerint nem is történhetett másként, hiszen ilyen mennyiségű építkezés esetén valószínűleg néhány sikeres modell átvételével dolgoztak. A kulturális homogenizációnak többek között a máramarosi építmények mássága mond ellent, ezért a szociológus úgy véli, alaposabb utánajárást igényel a téma. Az ország közel kilencven százaléka ortodoxnak vallja magát, és ezt az arányt a korábban terjedő kisegyházak sem befolyásolják komolyabban. (Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint.) Míg sokáig gyors gyarapodást mutattak fel, és ma is terjednek, a tendencia lelassult. A második generációs hívek, tehát az adott vallású közösségbe beleszületettek többségébe kerülésével csökken az a vallási buzgalom, amely sokak számára vonzóvá teszi az újkeresztény közösségeket. Romániában ugyanakkor gyakran nehéz felvállalni, ha valaki egy kisegyházhoz tartozik, az elfogadás mértéke úgy nő, ahogyan vallási szempontból egyre sokszínűbb területet vizsgálunk. Templomépítési lázon egyébként a kisegyházak is átestek, ezek az építkezések azonban kevésbé voltak látványosak. Egy segítőkész magyar önkormányzat Hogy a magyar történelmi egyházak helyzetét illusztráljuk, egy új, Sepsiszentgyörgyön épülő református templom lelkipásztorát kerestük meg. Tudvalevő, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben jelenleg csupán csak két új templom van épülőben, a háromszéki mellett a Kolozs megyei Szászfenesen. A nyolc éve alakult új gyülekezet vezetője, Bancea Gábor elmondta, az épület alapkövét két évvel ezelőtt tették le, azóta a több forrásból kapott támogatásoknak köszönhetően építkeznek. A mintegy 1800 fős gyülekezet hívei remélhetőleg a templom építési költségeinek – körülbelül hárommillió lejről van szó – tíz-húsz százalékát állják majd, az egyház a kultuszminisztériumnál is sikeresen pályázott, a legtöbb támogatást viszont az önkormányzattól kapták. – Az elmúlt húsz évben sokan eltávolodtak az egyháztól, gyülekezetünkben például van körülbelül ötszáz ember, akivel nehéz felvenni a kapcsolatot, de reméljük, mire megépül a templom, ez a helyzet változik – mondta a lelkipásztor, aki az egyházkerület által helyszínül biztosított Ifjúsági Házban tartja a szertartásokat, általában kétszáz-kétszázötven fő számára. A templomot kétszer ennyi hívő befogadására tervezték, Bancea Gábor szerint két év múlva, amikor az utolsó simításokat is elvégzik az épületen, háromszázötvenes létszámmal számolhatnak majd. Az építkezés szünetel egyébként, de azt remélik, egy sikeres pályázattal – Isten segedelmével – hamarosan folytathatják a munkát. (Európa és a mecsetek A vilagmecsetei.blogspot.com-on érdekes gyűjtemény található az iszlám térhódításáról. A Szlovénia első mecsetének alapkövét éppen ebben a hónapban tették le, s létezik olyan hollandiai város, ahol török mecset építését tervezik, Dánia első minaretje is használható lesz hamarosan. Grúziát némelyek európai, mások ázsiai országnak tartják, ez pedig talán abból is fakad, hogy augusztus végén egy minaretet lebontottak – a hívők természetesen hevesen tiltakoztak. Szabadkán épült a Kárpát-medence első modern mecsete, a város vonzáskörzetében ugyanis mintegy tízezer muzulmán vallású ember él. Magyarországon ennek két és félszeresét számlálják, az ország több megyéjében is jelen vannak, Romániában pedig mintegy hetvenezren élnek, nyolcvan különböző közösségben. A legtöbbjük török, tatár és albán, zömük Konstanca megyében él.) Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. január 22.Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmábólEgyháztörténeti előadás A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt. Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta. Örökségünk védelme A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze. Az ETV műsorán Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be. Zongorajáték a Bolyai Klubban Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei. Népújság (Marosvásárhely), 2014. augusztus 19.Egymás mellett, egymást erősítveSzent István-nap Székelyszentistvánon Az államalapító királyunkról, Szent Istvánról elnevezett egyetlen székelyföldi településen, Székelyszentistvánon vasárnap rendezték a hagyományos Szent István-napi megemlékezést és falunapot. Az ünnep alkalmából tartott ökumenikus istentiszteleten Kiss Dénes református, Tőkés Lóránt unitárius lelkipásztor és Vitus Lajos római katolikus plébános szolgált. Tőkés Lóránt a honfoglalás és az államalapítás jelentőségét méltatta, rávilágítva, hogy ezerszáz éves Kárpát-medencei megmaradásunk az élni akarásunk bizonyítéka. Ez a tény feljogosít arra, hogy dicső történelmünkből táplálkozva pozitív jövőképet vázoljunk közösségünk számára. A helyi vegyes kórus műsorát követően az első székelyföldi Szent István-szobor állításának történetéről Kiss Dénes református lelkipásztor vetített képes előadását nézhették meg az ünneplők. Az istentisztelet után megkoszorúzták a templomkertben felállított Szent István-szobrot. A református egyház nevében Szász János és Lőrinczi Gyula szentistváni és csókfalvi megyebírók koszorúztak, az unitárius egyház nevében Tőkés Lóránt lelkész és Faluvégi József volt főgondnok, a római katolikus egyház koszorúját Vitus Lajos plébános és Csonta Ferenc gondnok helyezte el, koszorúzott továbbá a gazdakör nevében Nemes József, a Szent István iskola nevében Albert Csilla igazgató, Bartalis Ibolya, az RMDSZ hármasfalui szervezetének elnöke. A történelmi magyar egyházak, a helyi civil szervezetek és a gazdakör képviselői mellett Makfalva község nevében Márton Zoltán polgármester és Vass Imre alpolgármester, a Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök és Csonta Ferenc, a települési székely tanács elnöke, míg a Magyar Polgári Párt nevében Biró Zsolt országos és Muszka Árpád helyi elnök koszorúzott. "…Semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség" A koszorúzási ünnepség utáni oldottabb hangulatú, a "gulyáságyúk" védelmében zajló programrészt Márton Zoltán polgármester nyitotta meg. Rövid üdvözletében a Szent István király Imre herceghez írott intelmének az alázatra vonatkozó, örök érvényű és kevesek által betartott passzusát idézte, miszerint: "…semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség". Kiemelte, hogy az autonómiáért folytatott küzdelemben mindenkinek helye, szerepe és felelőssége van. "Segíteni kell a szorgalmas angyaloknak, hogy eredménnyel olajozzák odafönn a csillagok tengelyét és idelenn degenyegezni kell az idő kerekét, hogy könnyebben forduljon végre a javunkra." Ezek után felkérte Izsák Balázst mint "fő degenyegezőt", hogy köszöntse az ünneplő közösséget. Nyugati keresztényekként szeretnénk élni, nem bizánci erkölcsök és értékek szerint Az SZNT elnöke, Izsák Balázs felvezetőjében az alapokról, Szent Istvánról, az államalapításról szólt, majd áttért a napi aktualitásokra. Elmondta, hogy a magyarság a kereszténység felvételével tulajdonképpen a nyugati keresztény civilizáció legkeletibb részévé vált. Ez jelenleg is így van. "Nyugati keresztényekként szeretnénk élni, nem bizánci erkölcsök és értékek szerint, ezért van szükség autonómiára. Mindent meg fogok tenni azért, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, ne sikerüljön letérítenie senkinek arról az útról, amelyen több mint tíz éve elindultunk", jelentette ki egyebek között a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Egy a nemzet! Köszöntőbeszédében Biró Zsolt az autonómia melletti kiállást méltatta. "Makfalva községre, Hármasfalura és ezen belül Székelyszentistvánra mindig úgy tekintünk, mint az autonómiaharc marosszéki bástyájára. Itt tűzték ki először a székely zászlót, Marosszéken itt fogadták el elsőként a székelyföldi autonómiahatározatot. A történelem kereke forog – hallottuk az igehirdetés alatt is. Néhány éve itt nem szólhattunk, kirekesztettek, de a következetes kiállásunk meghozta gyümölcsét. Ma nem a kirekesztésről, hanem az egység fontosságáról kell beszélnünk. Egy a nemzet! – fogalmazhatjuk meg a magyar államalapítás ünnepén, és jó érzéssel tölt el, hogy ma tényleg elmondhatjuk: viharos évtizedek után ma az állampolgárság kiterjesztésének köszönhetően közjogilag is a magyar nemzet részei vagyunk. Érezzük a gondoskodást, az odafigyelést. (…) A román külügyminiszter autonómiát tagadó kijelentéseire érkező válasz több mint jelzésértékű számunkra. Az anyaország immár nem mostohaanyaként viszonyul hozzánk. Az autonómia melletti kiállás, annak támogatása evidencia, és ez az egyik feltétele küzdelmünk sikerének. A másik tényező viszont a mi kezünkben van! Közösen kell felmutatnunk az autonómiaigényünket itthon is, mindannyian, közéleti szereplők, politikusok és civilek egyaránt. Egymást nem kirekesztve, hanem kiegészítve, egymás mellett, egymást erősítve. Legyen ez az idei augusztus 20-i ünnepség legfőbb üzenete Székelyföldön", mondta az MPP elnöke. A falunap szabadtéri műsorral folytatódott. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 17.Erdélyben is szavaltak a magyar nyelv napjánCsaknem kilencezer magyar óvodás szavalta el ugyanazokat a verseket világszerte csütörtökön fél 12-kor, hogy így ünnepeljék közösen a magyar nyelv napját. A közös versmondás a nyelv tanulása és fejlesztése mellett az összetartozást is jelképezi – emelte ki az akciót életre hívó Hanczár János a rendezvény központi budapesti helyszínén az MTI-nek. Az Eötvös 10 Kulturális Színtérben erzsébetvárosi, rákosmentei és csepeli óvodások egy-egy csoportja szavalta el az óvodákba elküldött verseket. Online közvetítéssel két másik óvodás csoport is csatlakozott a fővárosi gyerekekhez Lentiből és Kézdivásárhelyről, több ezren pedig saját intézményeikben szavaltak. A kezdeményezéshez idén Nagyszalonta is csatlakozott. Hanczár János emlékeztetett rá, hogy 1844. november 13-án a pozsonyi országgyűlés nyilvánította a magyar nyelvet államnyelvvé, erre emlékezve a parlament 2011-ben döntött arról, hogy november 13-át nevezi ki a magyar nyelv napjának. Két évvel ezelőtt 1000 erzsébetvárosi óvodás vett részt a programban, tavaly pedig a VI. kerületi óvodákhoz Terézváros és Csepel is csatlakozott. A csütörtöki eseményen már mintegy kilencezer gyerek vett részt világszerte. Nemcsak Magyarországon belül és a szomszédos országokba, hanem világszerte 70 magyar közösségnek küldték el a felhívást Canberrától Torontóig. A gyerekek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseit szavalták. Krónika (Kolozsvár) 2014. november 27.Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.” A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett. A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”. Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”. Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette. Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.” Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat. Márk Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 11.Mennyire erősek a magyar civil szervezetek?Az erdélyi magyar civil szféra címmel tartott előadást Kiss Dénes szociológus nemrég Az erdélyi magyar civil szféra helyzete és felelőssége címet viselő műhelybeszélgetésen, Kolozsváron. A Bocskai Házban megtartott minikonferencián felavatták a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének új székhelyét, amely az épület alagsorában kapott helyet. Kiss Dénes előadásában az erdélyi magyar civil szervezetekre vonatkozó 2009-2010-es kutatásának eredményeit ismertette: 907 civil szervezetet érintett a felmérés, az adatokat telefonos lekérdezéssel gyűjtötték össze, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet megrendelésére. Az így megkapott információkat egy 2006-os felméréssel vetette egybe, melyet a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségével közösen végzett. A szociológus első körben tisztázta, mit ért civil szervezetek alatt. A szakirodalom a civil szervezetek körét, az intézményi, szervezeti szférát inkább non-profit szektorként emlegeti, utalva ezzel arra, hogy a civil jelleg nem feltétlenül erős az érintett szervezetek jelentős részében. Egy közös van bennük: non-profit módon működnek. Előadása tehát a romániai magyarként meghatározott non-profit szervezetek köréről szólt, a továbbiakban civil szervezetekként emlegetve ezeket a szervezeteket. A szociológus arra is kitért, mely szervezeteket határozta meg magyarként kutatásában. Azok kerültek ebbe a kategóriába, amelyek nevükben vagy céljaik megfogalmazásában magukat a magyar közösséget szolgáló szervezetek sorába sorolják, illetve amelyek magyarul, magyar közegben működnek. A székely megyék nem jeleskednek? Ami a szervezetsűrűségi mutatókat illeti, a listát Erdélyben Kolozs megye vezeti. A látványosan kiugró megyék közé tartoznak a szórvány megyék is (Beszterce-Naszód, Hunyad, Fehér, Temes). A nem szórvány területeken működő civil szervezetek sűrűsége Hargita megyében sem alacsony, a listán viszont Kovászna és Maros megye igencsak hátul kullog. Kiss Dénes szerint ez a jelenség viszonylag könnyen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a szórványra sokkal inkább odafigyelnek azok, akik rendszerint a civil szervezeteket létrehozzák. Az erdélyi magyar szervezeteket ugyanis általában a kisebbségi elit tagjai hozzák létre. A rangsor alakulásába a finanszírozás is szerepet játszik: a szórványterületek magyarsága számára nagyobb mértékben érhetők el a források, és ez oda vezet, hogy több szervezetet működtetnek. A szociológus megjegyezte, ezek a szervezetek olyan értelemben civilek, hogy civil minőségben hozzák létre őket. Ami az erdélyi magyar szervezetek tevékenységeit illeti, ezek közül látványosan kiugrik a kultúra, a közművelődés. Második helyen az oktatás és a kutatás áll, a szociális segélynyújtás az ötödik, a jogvédelem a hatodik a sorban (az utolsó kettőt nagyon kevés szervezet vállalja fel). A szociológus megjegyezte, a képet valamelyest árnyalja, hogy a legtöbb szervezet több területen is tevékenykedik, bár sokat elárul, hogy a két kutatás közben eltelt három évben nőtt a kultúra és a közművelődéssel foglalkozó szervezetek száma. "A kisebbségi diskurzusban elég erősen jelen van, hogy identitásmegőrző, ápoló céllal illik kulturális, művelődési tevékenységet folytatni, és egy komplex, összetett tevékenységet folytató szervezet hajlamos ezt kiemelni. Meg hát amellett sem mehetünk el, hogy a támogató rendszerek előszeretettel finanszíroznak kulturális tevékenységeket hasonló megfontolásból", jegyezte meg a szociológus. Az erdélyi szervezetek az országos (romániai) és a magyarországi palettából is kiemelkednek, ha a leggyakoribb tevékenységet nézzük. Már Románia és Magyarország között is jelentős a különbség e tekintetben: Romániában általában véve kisebb mértékű a művelődési jellegű támogatás, mint Magyarországon. Ha ellenben például a szociális és egészségügyi profilú szervezeteket tartjuk szem előtt, az erdélyi arány az országos és a magyarországi adatokhoz képest már sokkal kisebb. Hol állunk az európai palettán? Kiss Dénes szerint ahhoz, hogy ezt a kérdést tisztázzuk, érdemes összevonnunk a sokféle szervezetet az expresszív-képviseleti illetve a szolgáltató szervezetek kategóriáiba. Az expresszív szervezeteket valamilyen értékrend jegyében hozzák létre. A skandináv államokra ez a típus jellemző, de ott a szervezetek alulról építkeznek, nagymértékben önfenntartóak, és nem az állami finanszírozáson múlik a működésük. A szolgáltató szervezetek professzionálisak, az a rendeltetésük, hogy a korábban az állam által nyújtott szolgáltatások szerepét átvegyék, így leginkább a szociális szférában, az oktatásban, az egészségügyben tevékenykednek. Nyugat-Európában leginkább a szolgáltató szervezetek dominálnak, ezeket elsősorban az állam finanszírozza. A román nonprofit szférában szintén a szolgáltató szervezetek a gyakoribbak. Az erdélyi magyar területen az expresszív-képviseleti szervezetek dominálnak, ám nem mindig alulról hozzák létre őket, és gyakran nem is önfenntartóak. Ám számarányukat tekintve még Kelet-Európában is kiemelkednek, ahol jóval kevesebb a civil szervezet mint Nyugat-Európában. Sok szervezetünk van, mégsem vagyunk erősek? A szociológus szerint a román és az erdélyi magyar civil szervezetek között látványos különbség van. Mint már említődött, a magyar szervezetek körében túlsúlyban vannak a kulturális, művelődési profilú szervezetek, míg a román civil szférában úgy tűnik, sokkal inkább a szolgáltató szervezetek képezik a többséget. Ez a különbség anyagi szempontból is megnyilvánul: a kulturális jellegű szervezetek kicsik, igen gyakran önszerveződőbbek, önkéntességi alapon működnek kevés pénzzel, és kevés embert is alkalmaznak. A szolgáltató szervezetek forrásigényesebbek, nagyobb szakmai kontroll alatt működnek, és jóval gyakrabban olyan alkalmazottakkal, akik főállásban ezekben a szervezetekben dolgoznak. "Az, hogy a magyar civil szervezetek körében túlsúlyban vannak a kulturális, míg a románban a szolgáltatók, oda vezet, hogy az alkalmazottak tekintetében a szervezetek nagy száma ellenére viszonylag kevés embert foglalkoztat állásszerűen a magyar civil szféra", nyomatékosította a szociológus. A másik látványos különbség a két non-profit szféra között: magyar területeken a falvakban jóval nagyobb mértékben vannak jelen a magyar civil szervezetek, mint a romániai falvakban általában véve. Mennyire tudunk együttműködni a románokkal? Bár vannak magyarok és románok által közösen működtetett szervezetek, a magyar és a román civil szervezetek között az együttműködések viszonylag ritkák, hívta fel a figyelmet a szociológus. Ennek magyarázata abban is keresendő, hogy a támogatási rendszerek alapvetően nem az együttműködést finanszírozzák. "Magyar esetben identitásmegerősítő céljuk van a támogatásoknak, és nem az a cél, hogy interetnikus projektek, programok jöjjenek létre. Együttműködések ennek ellenére persze vannak egy-egy nagyobb horderejű ügy kapcsán, mint például a verespataki mozgalom, melyben a hasonló célokat követő szervezetek egyaránt bekapcsolódtak", magyarázta a szociológus. Arra a kérdésre, hogy nem teszi-e a magyar civil szervezeteket kiszolgáltatottakká, hogy leginkább a magyar államtól és a Communitas Alapítványtól kapnak forrásokat, Kiss Dénes azt mondta: "De igen, de nem amiatt, mert éppen a Communitas Alapítványról vagy a magyar államról van szó, hanem amiatt, mert a szervezetek hagyják magukat forrásfüggővé válni. Általános probléma, hogy a szervezetek célkitűzései nem feltétlenül azonosak a támogató rendszerek célkitűzéseivel. A műhelybeszélgetésen is elhangzott, hogy a finanszírozó rendszerek könnyen a klientúraépítés eszközévé válhatnak. Ez nem csak kisebbségi, hanem általános kelet-európai probléma. Gyakran még az uniós pénzek elosztását is erre fordítják. Úgy tűnik, a volt szocialista tömb elég nagymértékben így működik". A szociológus szerint a skandináv modell attól vonzó, hogy a nagyszámú, alulról szerveződő szervezet viszonylag politikai befolyástól mentesen, nagymértékben adományokra és saját forrásszerző tevékenységekre épülve folyat kiterjedt tevékenységet. Lemaradtunk a román mozgalmakhoz képest Arra a kérdésre, hogy mennyire kapcsolódik össze Romániában a non-profit szféra és a civil mozgalom, illetve mennyire befolyásolja a civil mozgalmakat, hogy a civil szervezetek szférája leginkább politika- és finanszírozásfüggő, Kiss Dénes elmondta: nincs tudomása arról, hogy készültek volna Romániában magyar nyelvterületen erre vonatkozó kutatások, így válaszát ezek hiányában tudja csak megfogalmazni. "Mennyit hallottuk a fundraisingről, arról, hogyan szerezzünk pénzt, és mennyire ritkábban arról, hogyan kell mobilizálni embereket egy ügy elérése érdekében? Ez jelzi, hogy a civil mozgalmak terén a magyar civil élet lemaradt az utóbbi években dinamikusan felfejlődő román civil mozgalmi világhoz képest. A magyar fiatalok persze benne vannak számos mozgalomban, csak ez nem számít magyar ügynek, és úgy érezhetjük, nem is annyira érdekes, pedig a mindennapi életünk szempontjából igenis fontos dolgokról van szó", zárta mondanivalóját a szociológus. Oborocea Mónika maszol.ro 2015. március 30.Az öröm napja a vártemplomi diakóniai intézetbenEzekkel a szavakkal összegezte a virágvasárnapi rendezvény üzenetét az egyik holland vendég az időseket gondozó vártemplomi diakóniai intézet ünnepségén. Az idősotthon egy új szárnnyal bővült, amely három szinten összesen 14 egy- vagy kétágyas szobából áll. A bővítés által az otthon befogadóképessége 25 hellyel gyarapodott. Az avatáson nagytiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke és felesége, Orbán Viktorné Lévai Anikó, valamint az építkezést lehetővé tevő holland alapítványok, a magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat vezetője és Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja vett részt. Hollandra és holland nyelvből Lőrinczi István alsóvárosi református lelkész fordította a beszédeket. Többet élünk, mint elődeink. Öröm az élet ilyen mértékű meghosszabbodása, de gond is. A statisztikai adatok szerint az idősek 18 százaléka él együtt a fiatalokkal, 23 százalékuk hébe- hóba találkozik. Több magányos idős ember gyermekeitől távol tölti napjait. Elsivárosodó, elidegenedő világunkban a keresztyén közösség tudja lebontani a ridegség falát. Fülöp G. Dénes egykori vártemplomi lelkész és felsége, Suba Ilona korán felismerte ezt, és elkezdte a Jókai (ma Eminescu) utcai idősotthon kilakítását, amelyhez hasonlókra egyre nagyobb szükségünk van – hangzott el Kató Béla püspök beszédében. A Máté evangéliumából vett ige alapján azt hangsúlyozta, hogy nézni bárki tud, de meglátni, észrevenni, ha valaki segítségre szorul, mindenkinek meg kell tanulnia. Az olyan közösségek példája, ahol az időseknek gondját viselik, arra neveli a fiatalokat, hogy jó itthon lenni, s talán nem kívánkoznak el – mondta a püspök, akinek kérésére a holland és magyar közönség együtt énekelte el a 134. zsoltárt. Fáradhatatlan munka, kitartó erőfeszítés – értékelte Fülöp G. Dénesné Suba Ilonában Lévai Anikó, aki az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagyköveteként többször küldött segítséget a diakóniai otthonnak. Beszédében az erőskezű, imádkozó erdélyi nagyasszonyokéhoz hasonlította a Lazarenum Alapítvány vezetőjének tevékenységét, aki jótékonysági intézmények egész sorát hozta létre, amelyek keretében az idősgondozás mellett árva gyermekek ellátását, a nagycsaládok támogatását és utcagyermekek megsegítését vállalta és végzi munkatársaival. Egy tanmesét is elmondott az erdei gombáról, amelynek kalapja esős időben védelmet nyújt az erdei kisállatoknak, s addig nő, amíg mindenki befér alája. Ilyen kalapot hord Suba Ilona is, amely alatt a gondoskodás mellett szeretet is lakozik – hangsúlyozta a magyar miniszterelnök felesége. Öröm, hogy segíthettünk – emlékezett vissza a 25 évvel ezelőtti eseményekre Jacqueline Schoonwater, a leideni De Bakkerij Diakóniai Központ képviselője, aki több mint 60 erdélyi látogatása során irányt és támogatást nyújtott már kezdettől a Fülöp házaspárnak. Neki köszönhető, hogy Fülöp G. Dénesnét összehozta az új épületszárny főszponzorával, Gert Schlachorsttal, a Carolusguden Alapítvány vezetőjével. Az alapítvány kezdetben 100.000, majd folyamatosan újabb 150.000 euróval támogatta az építkezést, meggyőződve arról, hogy jó célra használják fel a pénzt, mondta, majd kifejezte reményét, hogy a holland és magyarországi támogatás mellett a román hatóságok is felkarolják az alapítványt. A hollandiai Rhenen város Draagt Elkanders Noden samaritánus alapítványainak képviselői, köztük Johann Schippaanboard azt emelte ki, hogy sikerült legyőzni az építés előtt tornyosuló nehézségeket, s bár nagy a különbség a hollandiai idősotthonok és a marosvásárhelyi között, itt érezhető a szeretet, ahogy az időseket gondozzák. A sok kérés tette szükségessé az otthon bővítését – mondta az ünnepelt, aki az ápolásra szoruló, elhagyott idős emberek nagy számából kiindulva úgy gondolja, hogy ezt a tervet tovább kell folytatni. Fülöp G. Dénesné köszönetet mondott az alapítvány holland barátainak és támogatóinak, a magyarországi Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek, amely hárommillió forinttal járult hozzá az építkezéshez. Megköszönte továbbá 30 munkatársának és az alapítóknak is az évek során nyújtott támogatást. A szponzorok jegyzékét, akik között Bányai Sándor és családja is ott található, az új szárnyban egy márványtábla örökíti meg, amelyen az építkezési terveket ajándékba elkészítő Dragota Maria neve is olvasható. Az új szárny kényelmes erkélyes szobáinak meglátogatására Kiss Dénes, az alapítvány jogásza kísér el. A 90. évében járó Tekeres Erzsébettel beszélgetünk el, aki kigyógyult súlyos betegségéből, s úgy érzi, hogy soha ilyen jó dolga nem volt. Az idős asszony, akinek fia, férje meghalt, s a lánya nagyon messze, Izraelben él, a biztonságot, a nyugodt körülményeket értékeli, amelyben kedvenc időtöltéseivel foglalkozhat, s szoba-szomszédaival beszélgethet, ha egyedül érzi magát. A támogatóknak emléket állító márványtáblán a 126. zsoltár ismert mondata olvasható: "Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, ezért örvendezzük." Ezt a segítséget minden hozzászóló kiemelte a virágvasárnapi ünnepen. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 22.Hármasfalu: népszavazással döntenek a településnevekrőlA Maros megyei Hármasfalut alkotó települések eredeti nevének a visszavételéről készül népszavazást kiírni a helyi önkormányzat – jelentette be csütörtöki közös sajtótájékoztatóján Brassai Zsombor és Biró Zsolt, az RMDSZ és az MPP vezetője. Hosszas gondolkodás és tétlenkedés után tehát úgy tűnik, a vezető magyar politikusokban is tudatosult annak a fontossága, hogy a Küküllő menti Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva visszanyerje eredeti nevét. Ennek érdekében az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt kiegyezett abban, hogy a kommunizmus ideje alatt a Hármasfalu gyűjtőnév alá parancsolt településen mielőbb népszavazást írjanak ki. „Ezzel visszaadnánk az illető településeknek a tekintélyét, és lényegében egy természetes helyzetet legalizálnánk” – érvelt az RMDSZ Maros megyei szervezetét irányító Brassai Zsombor. Mint beszámoltunk, évekkel ezelőtt a szövetség vezetői hallani sem akartak a népszavazás kiírásáról, a község RMDSZ-elnöke és helyi tanácsosa, Nemes András arról beszélt a Krónikának, hogy egy ilyen intézkedésnek komoly anyagi vetülete van, ugyanis egy személyazonossági okirat cseréje mintegy 10-11 lejbe kerül. „Elvetettük a problémát, mert megosztaná a három falut. És amúgy is minek? Hisz mi mindhárom települést a régi nevén emlegetjük” – fogalmazta meg ellenvéleményét néhány esztendővel ezelőtt Nemes. Egy hónappal ezelőtt Brassai Zsombor és Vass Imre, a község MPP-s ügyvivő polgármestere is eléggé óvatosan fogalmazott. Az előbbi azt mondta, hogy „a kezdeményezést az RMDSZ is tudná támogatni”, míg Makfalva községgazdája úgy fogalmazott, hogy „gondolkodnak” az ügyön. Amint beszámoltunk róla, az eredeti nevek visszaállítása nem új keletű ötlet. Kiss Dénes református lelkipásztor hosszú ideje próbálja kezdeményezni a nevüktől megfosztott falvak visszakeresztelését. Egészen 2012-ig azonban az RMDSZ már-már ellenállásba torkolló érdektelenségébe ütközött. A három esztendővel ezelőtt bekövetkezett váltás ismét felcsillantotta a reményt, annál is inkább, mivel az új polgármester, a 2015 elején síbalesetben elhunyt Márton Zoltán az ügy egyik felkarolójának bizonyult. Helyettese szerint, amennyiben a lakosság igennel szavaz az önkormányzati kezdeményezésre, a személyazonossági igazolványok cseréje miatt senkinek nem kell aggódnia, hisz azt a hivatal a saját költségvetéséből állná. Az MPP örül az RMDSZ „pálfordulásának”, mi több, a sikeres népszavazás és az azt követő parlamenti vita sikerének a zálogát látja a szövetség álláspontjában. „Ez garancia lehet arra, hogy a három összenőtt település mielőbb visszakapja ősi nevét” – állapította meg Biró Zsolt, a polgáriak országos elnöke. A három székely településen a visszakeresztelési kedv azóta lendült fel, amióta Lucian Goga prefektus kétszer is felszólította a makfalvi önkormányzatot, hogy a falvak határából távolítsa el a turisztikai tájékoztatási céllal kihelyezett helységnévtáblákat, mert azok „zavarják a gépkocsiforgalmat”. Vass Imre többször is leszögezte: bármivel is fenyegetőzik a kormánymegbízott, a magánterületre kihelyezett táblák a helyükön maradnak. Goga érveit kommentálva Brassai Zsombor „enyhén szólva nevetségesnek” nevezte. „Ez a kákán csomót kereső piszkálkodás példája” – mondta az RMDSZ elnöke, Biró Zsolt pedig ahhoz a magyarellenes lépéshez hasonlította, amikor a román hatóságok – szintén magánterületről – eltávolították a Kovászna megye határába kihelyezett Székelyföld táblát. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2015. június 16.Nem értenek szót Parászka BorókávalKibékíthetetlennek tűnő ellentétek feszülnek a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségében az újságírók többsége és Parászka Boróka szerkesztő között. A nézeteltérések gyökere Parászka három évvel ezelőtti, külsős munkatársként való alkalmazásáig nyúlik vissza, ugyanakkor a jelek szerint egyáltalán nem segítette a konfliktusok elsimítását, hogy a szerkesztő tavaly főállású státust kapott a csatornánál. A közszolgálati rádió területi stúdiójában 2012 tavaszán debütáló Parászka Boróka kezdetben a KultúrPresszó című műsort készítette Kiss Dénessel, a „társbérlet" azonban kudarcba fulladt. Úgy tudjuk, a két társszerkesztő között nézeteltérés támadt amiatt, hogy Parászka úgymond a baloldali beállítottságú meghívottakat preferálja, így a műsor kompromisszumos megoldásként szétvált. Parászka az Értsünk szót című vélemény- és háttérműsorral folytatta, kollégái körében azonban itteni tevékenysége is felháborodást váltott ki. A Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat, és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését. Munkatársai felróják a szerkesztőnek, hogy nem tartja tiszteletben a közszolgálatiság alapkövetelményeit, műsorai mellőzik a kiegyensúlyozottságot és pártatlanságot, továbbá téma- és alanyválasztásában is részrehajló. „Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. (...) Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. (...) Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak" – szerepel egyebek mellett a rádiósok lapunk birtokába került panaszában. Az aláírók mellékelték a rádióhallgatók különböző csatornákon eljuttatott visszajelzéseit is, amelyek élesen bírálják Parászka műsorát. „A rádió honlapjára és sms-ben érkeztek bíráló levelek, sőt az utcán, a piacon megállítottak hallgatók, hogy miért engedjük be a rádióba" – számolt be a Krónikának Kádár Zoltán, a rádió munkatársa. Kollégái szerint Parászka a Mozgó Világ című kulturális-közéleti havilapban 2012-ben közölt, A köz szaga című tárcájában becsmérli a csatornát, amikor például azt írja a közszolgálati rádióról, hogy „ez az állami állat táplálkozik, emészt, kipárologtat: önálló hormonháztartása van, jellegzetes szaga". Ugyanakkor szemére vetik Parászkának azt is, hogy képtelen a csapatmunkára, kollégáival arrogánsan, minősíthetetlen hangnemben beszél, sőt szerkesztőségi viták során olyan szidalmakra ragadtatja magát, mint „menj az anyád p...ba", vagy „csókoljátok meg a seggemet". Parászka vádlói a mai napig nem kaptak választ két évvel ezelőtti beadványukra. Ennek fényében Kádár Zoltán a rádió munkatársainak arculcsapásaként értékeli kolléganője tavalyi, versenyvizsga nélkül történt munkakönyves alkalmazását, különös tekintettel arra, hogy szerinte „sorban álltak" az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál. A Jó reggelt, Erdély! Jó reggelt, Székelyföld!, valamint a Kispad műsorok szerkesztője a szerkesztőségben uralkodó jelenlegi hangulatról elmondta, „párhuzamosan" dolgoznak egymással, az újságírók többsége beszélő és köszönő viszonyban sincs Parászkával. A rádiónál veteránnak számító Gáspár Sándor lapunktól értesült arról, hogy kolléganőjüket főállásban alkalmazták. „Szomorú lenne. Remélem, nem igaz" – válaszolta a magyar adás egykori vezetője, aki művelt, intelligens emberként írta le Parászka Borókát, aki viszont szerinte is elfogult, egyoldalúan tájékoztat. Hozzátette ugyanakkor: az utóbbi hónapokban nem tapasztalt botrányos műsort a részéről. Szász Attila főszerkesztő megkeresésünkre elismerte, voltak konfliktusok a szerkesztőségben Parászka körül, szerinte meglehet, hogy egyesekben maradtak tüskék, ám úgy véli, ma már „béke van". „Kusza, személyek közötti problémáknak tulajdoníthatóak a nézeteltérések, de az ellene korábban felhozott vádak nagy része nem áll" – jelentette ki lapunknak Szász. Hozzátette: mivel Parászkát meghatározott időre alkalmazták, a posztra nem kellett versenyvizsgát kiírni, ugyanakkor – bár ez már a csatorna vezérigazgatóján múlik – támogatja beosztottja szerződésének meghosszabbítását, mivel emberhiány van a rádiónál. Kollégái kritikáira, szakmai tevékenységével kapcsolatos kifogásaira Parászka Boróka nem kívánt reagálni lapunknak, tartva magát ahhoz az elvhez, miszerint ami a szerkesztőség falain belül történik, az a munkaközösség belügye, amit megbeszélnek a szerkesztőségi üléseken. Szerinte az újságírók munkáját a rádió szakmaifelügyelő-testületei hivatottak elemezni, ami meg is történik a csatornánál. „Nyitott embernek tartom magam, a mi szakmánk a kommunikáció, és ha itt létezik kommunikációs kudarc, akkor azon dolgozni kell. Senki és semmilyen kritika elől nem zárkózom el, nincs az a hallgató vagy kolléga, akinek ne válaszolnék a legjobb tudásom szerint" – válaszolta az Értsünk szót szerkesztője arra a kérdésünkre, hogy munkatársaival meg tudják-e beszélni a nézeteltéséreket. Mivel a közszolgálati média belső szabályzata értelmében az újságírók kizárólag vezetőségi engedéllyel dolgozhatnak más csatornáknál is, megkérdeztük az Erdélyi Magyar Televízióban külpolitikai műsort vezető szerkesztőt, hogy kapott-e erre engedélyt. Parászka Boróka elmondta, már bedolgozó újságíróként közölte a rádióval, mely lapokban, rádióknál, tévénél dolgozik még, és eddig semmiféle jelzés, kifogás nem érkezett hozzá arról, hogy esetében összeférhetetlenség állna fenn. A Mozgó Világban három évvel ezelőtt közölt, munkatársai által szintén kifogásolt írása kapcsán úgy vélekedett: pesszimista, metaforában és jelképekben beszélő tárcáját irodalomként kell olvasni, és nem az állásinterjújához csatolt szándéknyilatkozatként. Kirúgták Debreczeni Hajnalka feljelentőjét Elbocsátotta a Kolozsvári Rádió a román szerkesztőség ama munkatársát, aki kifogást emelt az ellen, hogy az RMDSZ elnökének sajtótanácsosát úgy foglalkoztatta a területi stúdió, hogy a Donát úti szerkesztőségben senki nem látta, anyagot pedig soha nem adott le. Vasile Luca márciusban összeférhetetlenség gyanújával tett feljelentést az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél (DNA), feltárva, hogy az Országos Rádiótársaság (SRR) három hónappal meghosszabbította Debreczeni Hajnalkának a bukaresti közszolgálati televíziótól való áthelyezését. Debreczeni – aki évente mintegy 44 ezer lejes fizetést kapott a rádiótól – közölte, feladata a területi stúdiókkal való kapcsolattartás, stratégiák elkészítése, sajtómonitoring, illetve az egyéb kisebbségi csoportokkal való kapcsolattartás volt, amit folyamatosan végzett. Kelemen Hunor sajtótanácsosa az ankét nyomán áprilisban lemondott a közszolgálati tévé kolozsvári területi stúdiójában betöltött állásáról, ezáltal megszűnt a rádiótársasághoz való áthelyezése is. Luca a Ziar de Cluj lapnak elmondta, május 27-ei hatállyal azzal az indokkal bontották fel a munkaszerződését, hogy együttműködött az Agro TV-vel is, amely újrasugározta a rádiós műsorait. Szerinte azonban ez csak ürügy volt a Debreczeni-ügy kirobbantása miatt, mivel a tévécsatornával való együttműködését – amely nyolc hónappal ezelőtt amúgy is megszűnt – korábban engedélyezte a rádió vezetősége. Luca bírósághoz fordul elbocsátása miatt. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2015. június 24.PARÁSZKÁNAK ANNYIA Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias. Amióta egy teljes oldalon népszerűsítette a verespataki Gold Corporationt, azóta nem szeretek Krónikát olvasni. Most a Tasnádi-Sáhy Péter nyílt levele miatt mégis előkerestem a lap június 16-i számát. Tasnádi-Sáhy az Erdélyi Riportban közölte levelét, címzettje Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője. Rostás arról írt cikket, hogy „a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat [Parászka Borókáról van szó], és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.” A nyílt levél azért született, mert Rostás cikkét átvette akuruc.info, arra buzdítva olvasóit, hogy „írjanak” Parászka üzenőfalára, és telefonon se hagyjanak neki békét, Tasnádi-Sáhy pedig úgy gondolta, mindettől Rostásnak el kellene határolódnia. Tasnádi-Sáhy Péter feltehetőleg abból indult ki, hogy létezik valamiféle céhen belüli szolidaritás, hogy az újságírók, miként a szabadságért harcoló katonák, egymásnak vetett háttal, egymást védve küzdenek nemes céljaikért. A tények viszont azt mutatják, hogy a kuruc.info brigádjaiban sokkal több a csapatszellem, kakasszóra akcióba lépnek, mint a dénéás maszkácok. A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias. Olvasom: „a piacon megállított hallgatók” (nem tudni, bevásárlókról és/vagy kofákról van-e szó) „élesen bírálják Parászka műsorát”. Vagy olvasom: „sorban állnak az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál”. Tekintsünk az asztalokra. A Látó szerkesztőség könyvtárában itt vannak a Parászka Boróka szerkesztette A Hét bekötött évfolyamai. A ’89 utáni évek egyik legkiemelkedőbb sajtós teljesítménye! Képzőművészetről, színházról, irodalomról, filozófiáról, építészetről, társadalomról, politikáról írnak benne, nemcsak művészek, írók, kritikusok, politológusok, hanem tudósok, kutatók, mérnökök is – friss nevek, friss gondolatok, az ember hetente örülhetett a helynek, ahol élni lehet mégis. És akkor ott vannak a többi asztalok. Jönnek a „sorba állók”, leteszik a maguk életművét, és az asztalok összedőlnek a súly alatt. Ekkor odalép a rádió igazgatója az asztalrogyasztókhoz, és megszorítva valahány kezüket, közli velük, Parászkának annyi, ti kelletek nekünk. Ismerek én is egy hallgatót, Párizsban él, az ottani piacokon meglelhető. Interneten hallgatja a Vásárhelyi rádiót. Akkor kezdte el hallgatni, amikor Károlyi Csaba rádiókritikáját olvasta az ÉS-ben (Élet és Irodalom, 2013. október 4. – egyébként ez az interneten fellelhető egyetlen kritika a vásárhelyi rádióról). Károlyi dicsérően beszélt a rádió műsorairól, név szerint is említve Parászka Borókát. Párizsi barátom először az ő műsorait kereste ki, de ma már mást is meghallgat, a Jó reggelt, Székelyföldet vagy Agyagási Levente közéleti műsorát vagy Kiss Csaba Naprakészét vagy Kiss Dénes és Kányádi Orsolya Kultúrpresszóját. Miközben továbbra is Parászka a kedvence. Gyakran, nem véletlenül, a legtüskésebb bokor érleli a legfinomabb gyümölcsöt. Láng Zsolt Trandindex.ro 2015. augusztus 18.Mátyás, az igazságosNézegetem a sokadik merénylet áldozatává lett, bronzból készült kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot, a már gyerekkoromtól csodált Fadrusz-művet. És mint mindig az utóbbi negyedszázadban, ahányszor napocai dákoromán hazafiak román táblákkal próbáltak változtatni a magyar emlékműszobrászat kiemelkedő alakja, az ösztöndíjjal Bécsben tanult egykori lakatosinas fő művén, keserűség és bánat kerít hatalmába. Igen, ezt a sokszor megrongált, megalázott, hét évig készült szoborcsoportot tartja a szakma Fadrusz János fő művének, amely korának neobarokk pátoszát elkerülve, a főalak összefogott mintázásával erőt és monumentalitást fejez ki. Nem tudjuk, ki volt a két évvel ezelőtti Mátyás-szoborrongálás elkövetője. Ki hajlította el a király bal sarkantyúját, vagy kik törték le az egyik bronzzászló rúdját. S mert az emlékműrongálók kilétét sosem derítik ki a rend őrei, nem szűnik elmémben a magányos tűnődés: milyen szüleik lehetnek, milyen az iskola, ahol tanultak, a baráti közösség, ahol, akik közt szórakoznak? Szidhatom ismeretlenül, hogy gyáva gazember, aki pénzért vagy hazafias érzelmektől vezérelve ilyent tesz? Napilapban megjelent fényképről figyelem Nagy Benjámin restaurátor mestert, aki minden szakmai tehetségét kamatoztatva próbálja megtisztítani nemcsak a talapzatot ért, lefolyó barna festéktől az emlékművet, szemcseszórásos technológiát alkalmazva. És szurkolok neki Székelyföldről, hogy kitűnő „sebészorvosként” tudja „meggyógyítani” az igazságos királyunkat ért sebeket. E gondolatok kíséretében emelem le a polcról mindhárom, Mátyásról szóló könyvemet, hátha valamelyikben említenének olyan emberi vagy uralkodói hibát, amiért gyűlölni kellene vagy haragudni rá. Nos, figyelmesen olvasva sem találtam bennük olyan utalásokat, „tévedéseket”, amelyeket Magyarország, a magyarság országa és nemzete kárára és ellenére tett. (Kiss Dénes: Így élt Mátyás király, Móra Kiadó, 1990; Fenyvesi László: Mátyás király fekete serege, Zrínyi Kiadó, 1990; Harsányi Zsolt: Mátyás király életregénye, Corvina Kiadó, 2014.) Elfogultságom bizonyítékaként idézek Kiss Dénes jól dokumentált kötetéből: „Szinte minden kérdést meg tudott oldani, amit a magyar királynak meg kellett oldania, kivéve egyet. Hogy méltó hitvest ültessen maga mellé a trónra. Ha valami tehát jóvátehetetlen s végérvényesen az, az a királyné végzetes személye...” „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” De hát végül is mi volt Mátyás király igazsága? Mert igenis volt saját, külön, emberre-királyra szabott igazsága! Az életben, a hétköznapokban megfoghatatlanok az általános igazságok. Mátyás igazsága a tudás, a műveltsége volt. Ez pedig alighanem örök emberi igazság, hogy a tudás hatalom. Ezt felismerni Mátyás király életművében nem nehéz. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 17.Magyar napok egy helyenMagyarország Kolozsvári Főkonzulátusán szerda délután mutatták be az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015 című kötetet, amely amint azt házigazdai minőségében Albertné Simon Edina konzul elmondta, ízelítőt nyújt az erdélyi magyar napok és fesztiválok kavalkádjából. A kiadvány célja a közösségtudat ápolása, fiataljaink érdeklődésének felkeltése történelmünk és kultúránk iránt, de segíteni szeretné a románságot is, hogy jobban megértsen bennünket. Ismertetőjében Kiss Dénes szociológus igényes kivitelezésűnek nevezte a sorozat immár második kötetét, amely közel ötszáz rendezvény adatbázisát tartalmazza, de esettanulmányok is megtalálhatóak benne. Szabadság (Kolozsvár) 2016. augusztus 22.Isten áldja Önöket, Isten óvja a Nemzetet!Szent István-napi rendezvények Hármasfaluban ,,Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót, amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltószó leszek a pusztában..." Kós Károly 1921-ben megfogalmazott gondolataival köszöntötte Vass Imre, Makfalva község polgármestere a csókfalvi unitárius templom előtt, a turulmadaras háborús emlékműnél egybegyűlteket augusztus 20-án, államalapító Szent István ünnepén. Székelyföld autonómiája is eljön egyszer… Vass Imre hangsúlyozta: "Mindenki, aki magyarnak érzi magát, szívén kell hogy viselje nemzete érdekét, felelősséget kell érezzünk egymás iránt, ennek a felelősségnek a terhét vállalnunk kell hittel, erkölcsös lélekkel". Kijelentette: minden idő eljön egyszer, csak tudni kell rá várni. Székelyföld önrendelkezése, autonómiája is eljön egyszer, csak küzdeni kell érte nap mint nap, kitartóan és egységesen. Emlékeztetett, hogy nemrég törvényszéki végzéssel vétették le a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót, az Atosfalva, Szentistván, Csókfalva helységnévtáblákat, de – ígérte – újabb és újabb zászlók fognak megjelenni a község területén, s más formában, székely furfanggal a helységnévtáblák is vissza fognak kerülni a helyükre. Ebben a küzdelemben kérte Makfalva község minden polgárának a támogatását. Vass Imre egyebek mellett kijelentette: "A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egybe tartott minket itt, a Kárpát-medenceében. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hiszen mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, hogy vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét: Székelyföldet. Vigyázzuk a hegyeinket, a Kis-Küküllő mentét, községünket, és vigyázzuk egymást, akik még megmAradtunk székelynek, magyarnak határon innen és túl a zivataros évszázadok alatt". A beszédet követően felavatták a piros-fehér- zöld zászlórudat, amelyre a polgármester és Csonta Ferenc, a történelmi vitézi rend tagja felvonta a székely zászlót. Áldást mondott Tőkés Lóránt unitárius, Kiss Dénes református lelkész, valamint Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor. Albumbemutató és történelmi előadás A székely és magyar himnusz eléneklése után a rendezvénysorozat az unitárius templomban folytatódott, ahol Tőkés Lóránt bemutatta az Apáink harcában, csókfalviak régi felvételeken – több mint 50 régi fényképet és hét bejegyzést tartalmazó – fotóalbumot, majd Raffay Ernő történészprofesszor tartott előadást 1916 – román betörés Erdélybe címmel. Az előadás után az egybegyűltek a fúvószenekar kíséretében, székely zászlókat lengetve, gyalog vonultak a székelyszentistváni református templomba, ökumenikus istentiszteletre, amelyen Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor hirdetett igét. Hatalmas ünnepnek nevezte Szent István ünnepét, amikor minden magyarnak "másképp" dobban a szíve, hisz "magyar államiságunkat köszönhetjük neki". István titkának az imát nevezte. Királyunk kapcsolatban az egyházzal, megerősítette azt, amit apja, Géza elkezdett, a keresztény kultúrkör kiépítését. Arra intette a híveket, hogy Istvánhoz hasonlóan bölcsességet kérjenek Istentől, mert az építés nemcsak István feladata volt, a miénk is: tovább kell építeni az országot, a nemzetet, a hazát. Kopjafaavatás Az istentisztelet végén fellépett a hármasfalui ökumenikus dalárda, majd a templom udvarán található Szent István-szobor koszorúzására került sor. Beszédet mondott a megyei tanács részéről Szabó Árpád, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke. A himnusz eléneklése után leleplezték a székely vértanúk emlékére felállított, a Sándor János által készített kopjafákat Székelyszentistvánon, Erdély egyetlen településén, mely államalapító nagy királyunkról kapta a nevét. A délután a kikapcsolódásé volt, a rendezvénysorozat borkóstolóval, bográcsozással, valamint a helyi Hatszentcsók néptánccsoport műsorával folytatódott. Fellépett Mátyus Vilmos és zenekara. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 2.Hármasfalusi kincsőrzőkFényt és boldogságot adtak Szép pillanatokkal állítottak emléket az 500 éves reformációnak a hármasfalusi reformátusok kedden délután. Az atosfalvi reformációi emlékünnepélyen Koncz László Ferencz, a Küküllői Református Egyházmegye főjegyzője a Pál apostoli igére hívta fel a figyelmet: „A rád bízott drága kincset őrizd meg!”. A hívő református embernek ezek a kincsek a reformátori örökség, a bennünk lakozó isteni ajándék, a valós hit és az evangélium. De a hármasfalusi reformátusok mától nemcsak ezeket a kincseket őrzik, hanem mindazt a földi kincset is, amelyet közkinccsé tett és rájuk bízott egy marosvásárhelyi házaspár. A mai fiatal nemzedék nagy dilemmája a „menni vagy maradni, őrizni vagy feladni” – véli a lelkész, aki feltette a (nemcsak költői) kérdést is, hogy van-e a református egyháznak ma hivatástudata, őrzi-e az értékeket és át tudja-e adni nemzedékről nemzedékre. Az ünnepi istentisztelet rendjén a helyi gyerekek Albert Csilla tanárnő vezetésével hangulatos műsort mutattak be a reformációról és lényegéről, Kiss Dénes lelkész jubileumi okleveleket osztott ki, majd a hármasfalusi dalárda énekelt. Gyűjteményes kiállítást nyitottak meg Bár eredetileg nem erre az időpontra időzítették, a reformáció ünnepe alkalmával átadták kedden este az Atosfalván létrehozott kiállítást, amely az innen elszármazott Veress házaspár négy évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét adományozta át a hármasfalusiaknak. A 87 éves Veress Kálmán marosvásárhelyi nyugalmazott jogász és felesége, Péter Ilona ny. tanárnő felbecsülhetetlen anyagi és eszmei értékű gyűjteménnyel gazdagította a református egyházat. A házaspár hatalmas anyagi áldozat, hangyaszorgalom és gyűjtőmunka révén nem akármilyen gyűjtemény tulajdonában volt, és most mindezt a szülőfalunak adományozta: 177 fából faragott munka (amelyet Veress Kálmán saját kezűleg készített egyetlen kínai bicsokkal), 265 kerámiatárgy, 100 hollóházi tányér, neves iparművészek népművészeti motívumokkal díszített 113 porcelánytárgya, a Péter Ilona által varrt 168 írásos kézimunka, szőttes, 495 darab zenei anyag (CD, DVD, hanglemez és -kazetta), négy naiv művész által készített munka, 34 nád-, szalmatárgy és egyebek, összesen 1462 darab műtárgy, a családi fényképalbum és a Péter Ilona által írt hét könyv mind a hármasfalusiakat gazdagítja ezután. Az idős házaspár nem volt jelen a keddi avatón, de levelében Veress Kálmán kifejezte: ha nem is fizikai értelemben, de e tárgyak révén „hazajöttem, itthon vagyok, és most már végképp maradok”. Az adományozók célja, hogy a gyűjtemény révén a fiatalok kapjanak kedvet a fafaragásra, varrásra, korongozásra, népzenére, és „hallják meg üzenetünket a megmaradásról”. Emléket állítottak Az adományozó levelében köszönetet mondott Kiss Dénes lelkésznek a gyűjteményes kiállítás ötletéért, befogadásáért, a tárgyak elszállításáért és berendezéséért. A maga során a lelkész köszönetet mondott mindazoknak, akik adományaikkal vagy fizikai munkával segítettek abban, hogy a gyűjtemény méltó helyre kerüljön: a makfalvi önkormányzatnak, Bartha Árpád gondnoknak, Nemes Istvánnak és csapatának és nagyon sok lelkes embernek. A gyűjteményt az egyház által visszaigényelt és visszakapott tanítói lakásban helyezték közszemlére. Megnyitóbeszédében Fülöp Irén nyugalmazott makfalvi tanárnő egy „szorgalmas, egész életet kitöltő, fényt és boldogságot hozó gyűjteménynek” nevezte azt a kincset, amely révén az 500 éves reformációnak nem is állíthattak volna szebb emléket az adományozók és a befogadók, és kifejezte reményét, hogy ez egy majdani hármasfalusi néprajzi gyűjtemény csírája is lesz. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 13.A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellettA Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját. A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte. Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek. Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is. A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes. A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét. A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI. Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét. Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-52
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
